A Vízönellátó rendszer alkalmazása városban

A szennyvíztisztítás

Akik a VÍZÖNELLÁTÓ rendszert ellenzik, minden esetben az alomszék városi használatának a "lehetetlenségével" érvelnek. A rendszer városi elhelyezése csak akkor lehetetlen, ha azt nem akarjuk. Ott a "mindent a szennyvízecsatornába" rendszer a szakemberek szemében elkerülhetetlen. Amint félretesszük a "sámfára szabott" hagyományos hozzáállást, a kérdés egészen más megvilágításba kerül. Ha a ma ismert alomszéket városi lakásokba lehetlen is elhelyezni, a fekáliás városi szennyvíz tisztítását viszont az alomszék működési elve alapján kezelhetjük. Ezzel a fekáliában lévő értékes biotömeg a nitrogén és a szén természetes körforgásába visszakerül. Tulajdonképpen pontosan ez a fenntartható szennyvízkezelés első, és egyik legfontosabb, kulcsa. 

A feladatot két fokozatban lehet megközelíteni. Az első fokozatban megőrizzük a "mindent à szennyvízcsatornába" rendszert, a hagyományos vécékkel együtt. A jelenlegi helyzethez képest itt csupán a környezeti behatásokat csökkentjük. A második fokozatban, bevezetjük a fekáliás (fekete) és szappanos (szürke) vizek egyedi kezelését. 

Elsö fokozat

Az u.n. teljeskörű szennyvízkezelés  [1] alapelveinek az alkalmazásával a központi szennyvíztisztítás környezeti kárait is jelentősen lehetne csökkenteni.

Amint azt a továbbiakban elemezni fogjuk, a tisztított szennyvizet a folyóba lehetőleg ne öntsük bele. Ennek érdekében célszerű a várost kisebb, vízbegyűjtő körzetekre osztani. Ez tulajdonképpen a 271/91 sz. európai törvény 3. törvénycikkében említett „település” műszaki értelme. Tehát a csatornatervezési „települések” nem azonosak a közigazgatási értelemben vett településekkel. Egy, az európai törvény által nevezett "település" tehát az a körzet, amelynek a begyűjtött szennyvizét lehetőleg emelő szivattyútelep használata nélkül a tisztítóállomásra lehet vezetni.  

Az így tisztított vizet nem a folyóba, hanem egy erre kijelölt, vagy létesített nedves természetvédelmi zónába kell vezetni. Ott, a folyóba való beöntés előtt, a növények fejeznék be a víz teljes tisztítását. Ezek a város peremén létesített természetvédelmi zónák lennének a város „tüdeje” és a vándormadarak pihenőhelye. Az ott keletkezett növényi biotömeg [2] energiáját rövid forgású fakitermeléssel [3] (RFF) még hasznosítani is lehetne. A RFF által termelt cellulózban gazdag biotömeget viszont kár lenne elégetni. Aprítva a hígtrágya használatából eredő nitrát szennyezést, megfelelő komposztrendszer segítségével nagyon hatásosan lehetne megoldani. A komposztkészítés folyamán ez a biotömeg, jelentös mennyiségű, fűtésre alkalmas hőenergiát is szolgáltat.

A fentiekkel szemben egyesek talán a városok környékén lévő szabad területek hiányáról beszélnének, valamint a rendelkezésre álló területek magas áráról. A tapasztalat azt mutatja, ha egy önkormányzat valamit meg akar valósítani, annak mindig megtalálja a módozatát. Csak politikailag akarni kell… A környezet érdekében érdemesebb a rendelkezésre álló anyagi forrásokat inkább hosszabb gyűjtőcsatorna rendszerbe, mint egy igen nagy szennyvíztelep építésébe befektetni. Ez fokozottan előnyös, ugyanis a nedves zónákba vezetett vizet nem szükséges harmadrendű (nitrát- és foszfát elvonó) tisztításnak alávetni, ami a berenezés árát jelentősen csökkentené.

Ha netalán egy önkormányzat hosszútávon is fenntartható vízgazdálkodás politikáját akarná megvalósítani, akkor a szennyvízcsatorna hálózatot, csak a szigorúan vett városközpontban építené ki. A családi házas, kertes peremterületeken a Vizonellátó rendszert vezetné be fokozatosan [4] . Az ott elhelyezett régi csatornákat nem kellene kicserélni vízhatlan csövekre – ami jelentős költségmegtakarítást jelentene – mert a csatornarendszer egyre kevesebb szennyvizet gyűjtene be. Hosszabb távon ezek a csatornák csak a járdákról és az úttestről lefolyó esővizet vezetnék el. Ekkorra már a peremvárost kiszolgáló víztisztító állomást is meg lehet szüntetni.

Második fokozat

Itt az alapelv már a fekete és szürkevíz egyedi begyűjtése és kezelése. Új városnegyedek kiépítésénél, ez igen könnyen megvalósítható. Régebbi városközpontokban talán egy kissé költségesebb, bár a közösségre jutó költségek nem haladják meg a kettős csatornahálózat kiépítésének a költségeit. Ilyen kettős csatornahálózat kiépítését a szakemberek világszerte szorgalmazzák, de sajnos egészen más elgondolás alapján. A csatornába beömlő esővíz a szennyvíz tisztítási hatásfokát csökkenti. Ezt elkerülendő egy, az esővízet külön begyűjtő, külön csatornahálózat kiépítését szorgalmazzák.

Javaslatunk szerint a meglévő csatornákba csak a szappanos (szürke) vizet kellene beönteni. Ilyen használatra még a nem vízhatlan, régi csatronák is nagyon megfelelnek. A szürkevíz kezelése viszonylag egyszerü, különsen akkor, amikor a befogadó közegbe való kiöntés egy nedves természetvédelmi zónába történik. Laboratóriumi megfigyléseink alapján, a zárt csatornákban "előkezelt" szürkevíz a természetes fény és levegő hatására igen gyorsan tisztul és rövid idő alatt kristálytisztává és szagtalaná válik. Csak szürkevizet (tehát fekáliát és vizeletet nem) tartalmazó szennyvíz úgy viselkedik a csatornákban, mint a szürkevíz emésztőben. A csatornában előtisztított szennyvíz, pontosan a nem lélegző erjedés kôvetkeztében, kevesebb nitrogént tartalmaz, mint a háztartásokban használt városi víz. A szappan- és mosószermaradékok szabad levegőre kikerülve igen gyorsan kicsapódnak és a vízgyűjtő növényi medencékben vagy mocsarakban az iszapban lassan vízre és széndioxidra bomlanak. Ezen a színten a befogadó vízrendszer számára csak a mosószerek foszfáttartalma képez veszélyt. Városokban tehát szorgalmazni kell a foszfátmentes mosószerek használatát (egyéni falusi KEGYEDI rendszereknél ez nem szükséges).

Építendő városnegyedekben a szürkevíz csatornahálózat helyett minden épülethez, egy (személyenként 1 köbméteres) külön szürkevízemésztő tartozna. Innen folyna az előtisztított víz egy, személyenként fél négyzetméteres, növényi szűrőárokba. A túlfolyó víz végül a személyenként kb. egy négyzetméteres derítőmedencében tisztulna kristálytisztára.

A fekáliás (fekete) vizet külön csatornába kell vezetni. Hatásos kezelésének csak egy feltétele van: legyen lehetőleg tömény. Ilyen tömény feketevíz "termelésére" a jelenlegi vécék túl sok vizet használnak. A lakásokba egészen újszerű vécéket kell tehát beépíteni. Ezek a vécék kissé hasonlítanak a repülőgépeken használtakhoz. A csésze öblítését egy magas (10 - 15 bár) nyomású szivattyu látja el. Az öblítéshez használatonként így 1 - 2 dl víz elegendő. A termelt szennyvízet egy, a vízöblítővel egybekötött daráló ömleszthetővé teszi. Az így kezelt tömény feketevíz viszonylag kis keresztmetszetű csövön, gyenge nyomás alatt távozik az épületből a szintén kisebb keresztmetszetű feketevíz gyűjtőcsatornába.

A tömény feketevíz a csatornán keresztül egy biotömeg üzembe kerülne, ahol cellulózban gazdag hulladékok átitatására használnák. A cellulóz az összes nedvességet felszívja és ekkor a szagártalom is megszűnik. A szagártalom megszűnése és a humuszképződés elindulása pontosan az alomszék működési elve alapján történik.

A cellulózban gazdag városi hulladékokat ma, nagyon helytelenül, elégetik. Cellulóz hulladék alatt értünk minden, az újrapapír gyártásra alkalmatlan papírhulladékot: karton dobozokat, szennyezett papírt, amelyeket átitatás előtt aprítani kell. Ha nincs elegendő papírhulladék, ipari faforgács, fűrészpor és más darált erdészeti- és mezőgazdasági hulladék is megfelel.

Az átitatott cellulóz így készen áll a komposztkészítésre. Belgiumban az Ath-i Mezőgazdasági Főiskola mintagazdaságában végzett kísérleteink szerint, fedél alatt, az így készített komposzt kb. három hónap alatt érik és mezőgazdasági használatra kész.
   

A városi vízellátás

A fenntartható vízgazdálkodáshoz az összes rendelkezésre álló vízforrások párhuzamos használata elengedhetetlen. A házak tetejéről lefolyó esővíz egyáltalán nem egy elhanyagolható mennyiséget képez, bár a háztarások vízigényét nem elégíti ki.

Amint elhagytuk a „víz mint árú” fenntarthatatlan logikáját, a többé nem magánkézben lévő vízműveknek nem érdeke a fogyasztás serkentése. Ezt a gondolatot még egy előző fejezetben bővebben kifejtettük. A vízadó megszűntetésével a körzeti, ill. vidéki [5] közigazgatás sem számítana többé az ebből befolyó adóbevételekre. Belépünk tehát a valóban fenntartható vízgazdálkodás okosabb rendszerébe.

A szennyezés és a helytelen biotömeggazdálkodás miatt, a jó minőségű természetes vízforrások világszerte kimerülőben vannak. A legelemibb józan ész tehát azt írná elő, hogy a fogyasztott víz minőségét a használati igényekhez igazítsuk. Szigorú értelemben vett jó minőségű ivóvízre személyenként és naponta csupán 2 – 3 literre van szükségünk [6] . A vízminőségről és fogyasztásról alkotott új felfogás egy sokkal ésszerűbb vízgazdálkodáshoz és jelentős költéségmegtakarításhoz vezetne.

Amint a helyes jogi- és szabályzati alapot erre az állam, ill. az önkormányzat megteremtette, a műszaki megoldás is egyszerű és hosszútávon fokozatosan kiépíthető. A házak alatt, pinceszinten elhelyezett minden családi beton víztárolót külön lefolyó csatornával a tető egyik külön, családonként kiosztott néhány négyzetméteres része (szektora) táplálja. Minden lakás konyhájába egy, a pincében elhelyezett hidrofor szivattyú nyomná fel a vizet egy 10 mikronos szűrőn keresztül. A konyhába érkező esővíz, egy mikro szűrés, vagy fordított ozmózis rendszeren keresztül egy külön ivóvíz csapot látna el. Az így előállított ivóvíz a legjobb ásványvizek minőségével egyenértékű, csak sokkal olcsóbb. Egy személy ivóvízszükségletét, magyarországi csapadékviszonyok mellett, kb. 3 négyzetméter tetőfelület kielégíti. Ehhez egy kb. 400 literes víztároló szükséges.

Ha esetleg a lakáshoz tartozó tető felszíne a személyenként 3 négyzetmétert meghaladja, a begyűjtött és 10 mikronos szűrővel kezelt esővíz fürdésre, mosásra és mosogatásra is felhasználható. Hosszabban tartó száraz idő esetén a nem ivóvíz szükségleteink kielégítésére visszatérünk a városi vízre.

Olvassa még el a Vízönellótó rendszer falusi alkalmazását

Az olvasás folytatása   

Vissza a tartalomjegyzékre

Vissza a bevezető oldalra