Hagyományos víztisztítás

és környezetvédelem

Az itt következő oldalak elolvasása különösen azoknak a politikusoknak és szakembereknek ajánlott, akik Magyarország vízpolitikai alapelveit hívatottak kidolgozni

A következőkben kifejtett jogi értelmezés belgiumi törvényhozási tapasztalatokra épül [1] és főleg az európai 271/91-es városi szennyvíztörvényre vonatkozik.

Az európai víztörvények alapelvei

Az európai környezetvédelmi törvények csak az alapvető irányzatokat jelölik meg és azokat a határokat, amelyeket nem szabad túllépni. Az európai környezetvédelmi törvényhozás néhány megváltoztathatatlan alapelvre épül. Ezek a következők:

1. Egy tagállam sem hozhat olyan törvényt, amely a környezetet kevésbé védi, mint az európai törvény; szigorúbb törvényt, igen.

2. A szennyező – fizető elv. A szennyezést súlytó adóterhek mindig a szennyezőt terhelik és a szennyezés következtében létrejövő környezeti károk mértékével arányosak. Ezt a mértéket a környezeti károk megszüntetésére szükséges anyagi források nagysága határozza meg.

3. Az adóterhet mindig a szennyezés forrásához a legközelebb kell megállapítani. A szennyezés aktusát és a hozzá tartózó adóügyi következményeket nem szabad szétválasztani.

4. Környezetvédelemre mindig a rendelkezésre álló a lehető legjobb, de gazdaságilag elfogadható műszaki megoldást kell választani. A szennyezést a forrásnál megelőző technológiákat mindig a szennyezést orvosló megoldások elé kell helyezni.

Az európai törvények bár meghatározzák minden tagállam környezetvédelmi kötelezettségeit, nem írják elő azokat a rendelkezéseket és eszközöket, amelyekkel ezeket meg kell valósítani. Az előírt célokat tehát minden tagállam a maga módszereivel oldja meg.

Ez utóbbi, Magyarország számára is, egy sajátos vízpolitika kidolgozását teszi lehetővé. Csak élni kell a törvény adta lehetőségekkel. Ugyanazt a célt több úton meg lehet közelíteni, viszont az egyik út lehet olcsóbb, vagy drágább, mint a másik. A kitűzött környezetvédelmi célok megvalósítása a magyar törvényhozó kötelessége, de a leghatékonyabb és a lehető legolcsóbb műszaki megoldások alkalmazása ezzel szemben az elemi érdeke [2] .

A szennyező – fizető elv alkalmazása

A szennyező – fizető elv legszigorúbb alkalmazása minden környezetvédelmi törvényrendszer alapköve. Csak így lehet az adófizető polgárt a környezetvédelemben közvetlenül érdekeltté tenni. Az elv alkalmazásával minden szennyezést, vagy környezetkárosodást előidéző döntés, vagy tett a kár mértékével arányos adóterhet ró az elkövetőre.

Ezt az alapelvet Nyugat-Európában az iparban már mindenütt megvalósították. Bevezetése a folyóvizek minőségének a jelentős javulásához vezetett. Sajnos a mezőgazdaságban ezt az elvet, több okból még nem alkalmazzák. Innen ered a földalatti vízkészletek minőségének a lassú, de állandó romlása.

A háztartásokban felhasznált vízre és a termelt szennyvízre az elv alkalmazásának több útja van. A nyugat-európai tagállamok törvényhozó testületei a legdrágább utat választották. Magyarországnak még lehetősége van olcsóbb és hatásosabb utat választani, mindezt teljes összhangban az európai törvényekkel.

Az Európai Unió csak azt írja elő, hogy 2009-ig a vízkészletek védelmére szükséges költésegeket minden tagállam a vizet használókkal kell, hogy megfizettesse… természetesen a szennyező – fizető elv alkalmazásával. Azt viszont az Unió nem írja elő, hogy a fizettetés hogyan történjen.

A legtöbb tagállam úgy értelmezte a törvényt, hogy a költségeket a vízfogyasztásra kivetett adó segítségével kell fedezni. Ez az értelmezés hallgatólagosan felteszi, hogy a környezeti károk a felhasznált víz mennyiségével arányosak, ami egyáltalán nem így van[26]. Az értelmezés vélt előnye az adóbeszedés egyszerűségében rejlik: a fizetendő adó összegét a vízóra állásából egyszerű szorzószámmal meg lehet állapítani.

A vízfogyasztás adóztatása a szennyezési aktust és adóügyi következményét szétválasztja. Ezzel a 3-as számú alapelvet sérti meg.

Ezt a helytelen európai gyakorlatot nem kellett volna a magyar törvényhozásba átültetni.

Az adófizető tevékenységével létrejött környezeti kár egyáltalán nem arányos a fizetett adóval. Ez viszont a 2. számú alapelvet sérti.

Amikor a fent írt eszmefuttatást a Vízügyi Bizottság egyik ülésén a belga környezetvédelmi miniszter jelenlétében kifejtettem, annak tanácsadói következtetéseimet teljesen helytállónak, de irreálisnak minősítették. Véleményük szerint lehetetlen ugyanis minden háztartás szennyezési terhét pontosan megállapítani, ezzel szemben a vízóra egy adóalapnak elfogadható mértéket mutat. Válaszomban kifejtettem azt, hogy minden háztartás szennyezési terhét vízóra, vagy más műszer nélkül is igen nagy pontossággal meg lehet állapítani. Ha az adót a fogyasztott mosó-, mosogató-, testápoló- és háztartási tisztító szerekre vetjük ki, annak mértéke pontosan a vízbe belevezetett szennyező anyagok mennyiségével lesz arányos. Ebben az esetben a szennyezés csökkentése minden adófizető polgár közvetlen agyagi érdekével találkozik. A szennyezést itt a forrásánál csökkentjük [3] .

A szennyező – fizető elvet itt még szigorúbban lehetne alkalmazni. A környezetkímélő mosószerek már a gyártásuknál is kevésbé szennyezik a környezetet, viszont drágábbak. Jelenleg csak megrögződött környezetvédők használják ezeket, igaz pénztárcájuk rovására. Az adó mértékét minden szer pontosan felmért környezeti kárának a mennyiségéhez lehet kötni. Ezzel a fogyasztó választása a környezetkímélő szerek felé irányul.

El kell ismerni, hogy a háztartási szerek adóztatását egy tagállam nehezen tudná hatásosan alkalmazni. A szennyező – fizető elv ilyennemű alkalmazását európai szinten tanácsos egyeztetni. Bármelyik tagállam – Magyarország is – kezdeményezhet egy ilyen elvi eszmecserét. Környezetünk, és pénztárcánk érdeke a szennyező – fizető elv maradéktalan alkalmazása.   

A vécéből kifolyó szennyezési teher elsősorban a vécét használó személyek számától függ. Szőrszálhasogatók talán azt mondanák, hogy egy hús- és nagyevő személy több szerves nitrogént termel ürülékével, mint egy vegetáriánus és „kákabélű”. Ez így igaz, de etikailag talán nem helyes az egyént biológiai adottságai függvényében adóztatni. Ezzel az eszmefuttatással egy kövér ember többet fizetne egy repülőjegyért, mint egy sovány.

A fekáliát a szennyező – fizető elv tiszteletben tartásával és a környezet érdekében is az okozott károk mértékében kell adóztatni. A városi szennyvizekben lévő nitrogén 98 és a foszfor 50 százaléka a vécékből ered. A következő fejezetekben azt is kimutatjuk, hogy a fekália vízbe nem eresztése a háztartási vízszennyezési problémák 80 - 90 százalékát egyszerűen megszüntetné. Erre a gondolatra még visszatérünk. Azok viszont, akik vécé helyett száraz toalettet használnak, értelemszerűen a fekália után adót nem fizetnének. Így képezi a szennyező – fizető elv helyes alkalmazása a szennyezést a forrásnál megelőző műszaki megoldások előtérbe helyezését. Amíg a vizet adóztatják, senkinek nem érdeke a rendkívül környezetkímélő száraz toalettek használata.

Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a szennyező – fizető elv helyes alkalmazásával nem a vizet, hanem a vízbe belevezetett szennyezést kell adóztatni.

A 91/271-es európai víztörvény alkalmazása

Ez a törvény szabályozza a városi szennyvíz begyűjtését és kezelését. Bár a törvényt 1990-91-ben fogalmazták [4] , a többi európai víztörvénnyel ellentétben, még mindig az eredeti formájában érvényes.

A különböző értelmezések megértéséhez egy előzetes szakmai megjegyzés szükséges. 1991-ben még minden szakember meg volt győződve arról, hogy a közületi szennyvíztisztítás a lehető legjobb műszaki megoldás, ez védi a leghatásosabban a környezetet. A törvény szövegét ennek a szellemében írták. A 3. törvénycikk, a települések nagyságának a függvényében még a begyűjtő rendszer kiépítésének a naptári ütemét is meghatározza.

Ebből kiindulva a nyugat-európai tagállamok szó szerint értelmezve a 3. törvénycikket, a csatornaépítési programot, mint elérendő célt írták be saját jogi rendszerükbe. Nem vették viszont észre azt a tényt, hogy ez az értelmezés csak akkor találkozik az európai törvény szellemével és célkitűzéseivel, ha a közületi szennyvízkezelés bizonyítottan a legjobb és a legolcsóbb rendelkezésre álló műszaki megoldás. Néhány év óta tudjuk, hogy ez nem így van. Ebből kifolyólag a nyugati tagállamok szennyvíztörvényeit ki kellene egészíteni, a 91/291-es törvény első és harmadik törvénycikkének a teljes átültetésével [5] . Ez a módosítás, bár jogilag nemcsak indokolt, hanem kötelező is, több okból még késik. Célszerű lenne tehát a magyar átírást már az új szellemben megfogalmazni.

Vizsgáljuk meg az európai törvény azon rendelkezéseit, amelyeket a nyugati törvényhozók nem tartottak szükségesnek a betű szerinti átírásra.

Az első törvénycikk a legfontosabb, mert ez határozza meg a törvény célját, a következőképen:

„Eső törvénycikk

A jelen törvény a városi szennyvizek begyűjtésére és kezelésére, valamint egyes iparágak által termelt szennyvizek kezelésére és kivezetésére vonatkozik.

A jelen törvény célja a fent írt szennyvizek kivezetése által okozott károk ellen védeni a környezetet.”

A cél, tehát nem a csatornahálózat kiépítése [6] , mert az a legjobb esetben is csak egy eszköz, hanem a környezethatásos védelme. Amint a közületi szennyvízkezelésről kiderül, hogy nem a leghatásosabb és legolcsóbb megoldás, a harmadik törvénycikk utolsó bekezdésében lévő rendelkezések lépnek érvénybe:

„Harmadik törvénycikk

…

Abban az esetben, amikor a szennyvízbegyűjtő rendszer kiépítése nem indokolt azért, mert vagy a környezet számára nem jelent előnyt, vagy túlzottan költséges, egyéni szennyvízkezelő berendezéseket, vagy olyan más odavaló rendszereket kell alkalmazni, amelyek a környezetet legalább olyan mértékben védik.”           

Ez a bevezetőben említett negyedik alapelv pontos megfogalmazása. Ezt a rendelkezést semmilyen indokolással mellőzni nem lehet, mint azt sajnos egyes tagállamok még mindig teszik. Tehát ott, ahol a közületi szennyvízkezelés kevésbé védi a környezetet, mint más ismert és olcsóbb műszaki megoldás, a tagállamok ez utóbbit kell, hogy alkalmazzák. Ebben a pillanatban a cél többé nem lehet a csatornahálózat széleskörű kiépítése. Az a tagállam, amelyik mégis a közületi szennyvízkezelés kiépítését helyezi törvényileg előtérbe, a fent írt első számú alapelvet sérti meg [7] .

Amint a két idézett törvénycikket valamelyik tagállam jogi rendszerébe szó szerint átültette, minden település szennyvízkezelési munkálatai előtt az összes rendelkezésre álló műszaki megoldást össze kell hasonlítani és azt választani, amelyik az adott körülmények között a legolcsóbb és a leghatásosabban védi a környezetet [8] .

Nyugat-Európában a szakemberek csak most kezdenek rájönni ennek a szükségességére. Több mint tíz éven át senki sem készített összehasonlító ökomérleget a különböző szennyvízkezelési műszaki megoldásokról. Települések szennyvízkezelési munkálatai előtt csak a mindig elsősorban javasolt közületi szennyvíztisztítás környezeti behatásait mérték föl, azt is felületesen.

Környezetvédelmi, vagy tisztítási teljesítményt?

Még ma is a legtöbb szakember szerint, egy hatásos víztisztítás egyben egy hatásos környezetvédelmet is jelent. A legújabb tudományos kutatások alapján kimutatható, hogy a legtöbb esetben ennek pontosan az ellenkezője az igaz.  Minél hatásosabban tisztítjuk a fekáliát tartalmazó szennyvizet, annál jobban szennyezzük környezetünket.
 

Kézenfekvőnek tűnik az a hiedelem, ami szerint minél tisztább a környezetbe kiöntött víz, annál kisebb a környezeti kár. Ezzel szemben, ha a vízkezelés előtti és utáni teljes behatásokat felmérjük, a kép egészen más. A legtöbb szakember a szennyvízkezelési technológiákat, ebből a tévedésből kifolyólag, kizárólagosan a víztisztítási teljesítmény [9] alapján ítéli meg.

Viszont az is kézenfekvő, hogy a háztartási szennyvizek környezeti behatásának a kulcseleme a nitrogén és bizonyos esetekben a foszfor.  A technológiák megítélésénél tehát a nitrogén mérleg meghatározása a legfontosabb lépés. Ebből a szempontból, amint azt látni fogjuk, a hagyományos szennyvíztisztítás nem a legkedvezőbb megoldás.

Tehát, ha a 91/271-es európai szennyvíztörvényt teljes egészében tiszteletben akarjuk tartani, a környezetvédelmi teljesítményt a tisztítási teljesítmény elé kell helyezni. A környezetvédelmi teljesítmény meghatározásánál több tényezőt kell figyelembe venni. Ezek közül itt felsorolok néhányat.

· A nitrogén és foszfor mérleg meghatározása. Ebbe beletartozik a tisztított vízzel és a tisztítási iszappal a környezetbe vezetett nitrát- és foszfátszennyezés. Nagyon lényeges a vizsgált rendszer által a környezetbe kibocsátott nitrogén és foszfor évi teljes, egy személyre jutó mennyisége, főleg ionizált (nitrát, foszfát) formában.

· Az elfogyasztott elektromos és más formájú energia.

· A zaj- és szagártalom.

· A tisztítási iszap szállításából, feldolgozásából és esetleges hasznosításából eredő környezeti behatások, különös tekintettel a nehézfémekre.

· A víztisztításhoz használt vegyszerek környezeti behatása, beleértve azok gyártását és szállítását.

· A vízkezelés következtében elveszett víz; pl. elpárolgással.

· A vízkezelés behatása a víz természetes körforgására; különös tekintettel a földalatti vízkészlet kímélésére és a folyóvizek hozamára való behatással.

· Mennyiben lehet a tisztított vizet a mezőgazdaságban értékesíteni?  

· A víztisztítás ürügye alatt végzett biotömeg [10] rombolás teljes behatásának a felmérése.

Ez utóbbi talán a hagyományos víztisztítás legnagyobb bűne. A víztisztítás ürügye alatt szétrombolt biotömeg biológiai és ökológiai értéke jóval magasabb, mint a tisztításból eredő vélt haszon. Erre a gondolatra még a további honlapokon visszatérünk.

A hagyományos szennyvíztisztítás legfőbb környezeti behatásai

A hagyományos szennyvíztisztítás nem más, mint a vízben lévő szerves anyagok biológiai oxidációja. Ez alatt a szerves vegyületekben lévő nitrogén nitrát-, a foszfor pedig foszfát ionokká alakul és mint szennyezés jelenik meg a környezetben.

Egy személy évi ürüléke 5 - 9 kg szerves nitrogént és kb. 330 g szerves foszfort tartalmaz. Teljes oxidáció után ebből 22 – 40 kg nitrát- és kb. 1 kg foszfát ion keletkezik. Amint az emberi, ill. állati fekáliát a vízbe beleeresztjük, ez az oxidáció szinte elkerülhetetlen és ez képezi természetes édesvíztartalékaink nitrát szennyezésének az alapját. A hagyományos víztisztítás ezt a folyamatot csak elősegíti, amíg a legjobb ismert vízkezelési technológiák a szennyvízben lévő elemeket (nitrogént, foszfort, szenet és a vizet is) a természetes körforgásukba visszavezetik. A hagyományos víztisztítás a biotömeg rombolással ezeknek az elemeknek a körfogását megszakítja és ezeket az elemeket szennyezéssé alakítja át. A háztartási szennyvízbe vezetett szerves anyagok [11] nem tekinthetők hulladéknak, hanem az élelmiszerünket előállító ökorendszerek nélkülözhetetlen alapanyagának. 

Egy korszerű víztisztító állomásba befolyó nitrogén kb. 10 százaléka a tisztított vízzel távozik, főleg nitrát szennyezés formájában. Ehhez adódik még a fekáliából és a mosószerekből eredő foszfát. A nitrát és foszfát ionok a folyóban az un. eutrofikus [12] jelenséget idézik elő. Ha egy nagy méretű víztisztító állomás egy kis folyóba önti vizét, a folyót több kilométer hosszan megfojtja. Ehhez a nitrát és foszfát ártalomhoz adódik még a tisztított vízzel kibocsátott mosószer- és gyógyszer maradékok, valamint a nehézfémek hátrányos behatása [13] .

A tisztított víz kiöntése után az iszapban marad a kezelt nitrogén szennyezés 90 százaléka. Ennek egy része még szerves formában, másik része adszorbeált nitrát- és ammónium ionok formájában van jelen. A mezőgazdasági értékesítéskor az iszap a termőföldekre kerül, ahol az eső a szervetlen nitrogént jórészt a földalatti vízrendszerbe vagy a legközelebbi folyóba belemossa. A tapasztalat azt mutatja, hogy növények a kivitt nitrogénnek csak egy igen kis hányadát hasznosítják.

A hagyományos víztisztítás nitrogén mérlege a környezetre tehát nem kedvező. Ezt a gondolatot még jobban megértjük a kiöntési technológiák elemzésekor.

A kiöntési technológiák fontossága

Amíg a szakemberek minden figyelmüket a víztisztítás hatásfokára irányítják, nem veszik észre azt a tudományos tényt, hogy a kiöntési technológia környezeti behatása sokkal nagyobb, mint a tisztítási technológiáé. 

A leghatásosabb tisztítást követő helytelen kiöntés nagy környezeti károkat okozhat. Ezzel szemben egy környezetkímélő kiöntési technológia nem igényel hatásos víztisztítást, ellenkezőleg.

Jelenleg négy kiöntési technológiát, vagy ezeknek a kombinációit alkalmazzák:

1. Feszíni vízbe (folyóba, tóba, tengerbe) való közvetlen kiöntést.

2. Mocsaras környezetbe vezetést.

3. Talajba szivárogtatást.

4. Földalatti gyökértéri szétszórást.

Bár a leggyakrabban alkalmazzák, az első annyira rongálja a környezetet, hogy minden eszközzel el kellene kerülni. A második a környezetvédők kedvence, de ez sem túl kedvező. A harmadik, megfelelő előkezelés után igen hatásos. A negyedik egyben egy jó, hatásos és igen olcsó vízkezelési technológiának is megfelel.

A kiöntési technológiák környezeti behatásainak a felméréséhez ismerni kell a háztartási szennyvizek közepes összetételét.

A házi szennyvizek összetétéle

A háztartások kétféle szennyvizet termelnek: a fekete, ill. fekáliás-, valamint a szürke-, vagy szappanos vizet. Mindkettőnek meg vannak a maga jellegzetességei.

A fekete- vagy fekáliás víz

A vécékből és húgyozókból kifolyó víz képezi a háztartásokban termelt szennyvíz 25 – 35 és a szerves szennyezési teher kb. 50 százalékát.    

Ebben a szennyezési teherben van a háztartási szennyvízben lévő nitrogén 98 százaléka. A szürkevízben csak két százalék marad. Ebből igen kézenfekvő az a megállapítás, ami szerint a városi szennyvizek környezeti behatása főleg a feketevízből ered. Tehát a száraz toalettek széleskörű alkalmazása a városi szennyvíz által okozott problémákat nagy részben megszünteti. Ezt a tényt Norvégiában már megértették és számos városban a vízöblítéses vécék használatát, megtiltották [14] .

Ezzel kapcsolatban sokszor hallom azt a megjegyzést, hogy Magyarországon, Belgiumban, vagy Franciaországban a közönség túlnyomó többsége még nem kész a száraz toalettek használatára. Mindjárt hozzátenném, hogy megfelelő információ hiányában. Ha a száraz toalettek legújabb változatait ismerné, sok ember véleményt változtatna. Megfelelő jogi keretek a többi embert is a jó irányba terelnék. Sajnos ezekben az országokban semmilyen törvény nem ösztönzi a környezetromboló vécék elhagyását, ellenkezőleg: a törvényhozó mindent megtesz annak érdekében, hogy a „mindent-a-szennyvízcsatornába” elv érvényesüljön. Belgiumban a törvény, közületi szennyvíztisztítási körzetekben, a KEGYEDI rendszert használó családokat, bár azok kimutatottan nem szennyezik a vizet, a mások szennyezésének a fizetésére kötelezi. Ez az európai szennyező –fizető elv fordított alkalmazása.

A szürke- vagy szappanos víz

Ez képezi a háztartások által termelt szennyvíz 70-80 százalékát. A szennyezési teher főként a szappanokból és a különböző mosó- tisztító-, szépítő- és mosogatószerekből eredő szerves makromolekulákból áll. Csak a konyhai mosogatóvíz tartalmaz kevés szerves nitrogénvegyületet. Itt is nagyméretű, elektromosan poláris molekulákkal állunk szemben. Ez egy fontos adat a kiöntési technológiák megválasztásánál.     

A hagyományos vízkezelés előtt a szürke- és feketevizet összekeverik. A szürkevízben lévő tenzióaktív anyagok a feketevízben lévő fehérjék lebontását nagyban akadályozzák. Ezzel szemben a feketevíz magas ammónium ion tartalma, a szappan maradékok eltávolítását fékezi. A két fajta szennyvíz összekeverése több műszaki problémát okoz, mint amennyit az egységes kezelés megold. A szürke- és feketevizet ésszerűbb külön kezelni. Ez a megállapítás a KEGYEDI rendszer tudományos alapja.

Kiöntési technológiák környezeti behatásai

Amint azt már jeleztük, a kiöntési körülmények nagyban befolyásolják a kezelt szennyvíz környezeti behatásait. A folyóba való beöntés a ma általánosan elfogadott és a leggyakrabban használt technológia. Amikor feketevizet is kezelünk, környezetvédelem szempontjából ez az elképzelhető legrosszabb megoldás. Magas nitrogén tartalma miatt gyakorlatilag nem lehet ez utóbbit úgy megtisztítani, hogy az eutrofikus jelenségeket megakadályozzuk. Kevés nitrát- és foszfátion elegendő az algák burjánzására [15] .

Azt is el kell ismerni, hogy ebben az esetben (azaz a folyóba való beöntéskor), de csakis ebben az esetben, a hatásos víztisztítás jobb, mint a nem kezelt szennyvíz, folyóba öntése. Egy hasonlattal élve, azt mondhatnánk, hogy jobb a pestis, mint a kolera. Innen ered az általánosan elfogadott szempont, ami szerint a víztisztító berendezéseket a tisztítási hatásfok mértékével ítélik meg.

Az eutrofikus jelenségek mellet még a jól megtisztított városi szennyvíz is jelentős mennyiségű felületi feszültség csökkentő anyagot visz a folyóba. Belgiumban és Franciaországban gyakran látni olyan új víztisztító állomást, aminek a vizétől a folyó habzani kezd. A vízi élet számára ez egy valóságos katasztrófa. Az állomáson való átfutási idő túl kevés a tenzióaktív anyagok aerob környezetben való lebontásához. Ugyanezt el lehet mondani az emberi vizeletben lévő antibiotikumokról, mesterséges hormonokról [16] , gyógyszer maradékokról, amelyek átmennek a tisztító berendezésen. A tisztított városi szennyvízben lévő nehézfémek egy külön ártalmat jelentenek a folyóvizek számára [17] . Ezek miatt Nyugat Európában nemcsak a víztisztítási-, hanem a folyók szabályozásából eredő iszapot is veszélyes hulladékként kezelik. Ezeknek a hulladékoknak az elhelyezése igen költséges és környezetvédelem szempontjából soha nem megnyugtató.

Ha a víztisztítás ürügye alatt végzett nagymértékű biotömeg rombolástól el is tekintünk, már a fent említett okokból is tévedés nélkül kimondhatjuk, hogy a hagyományos városi szennyvíztisztítás alapelve nem egyeztethető össze a fenntartható fejlődés alapelveivel. A közületi szennyvíztisztítás egy elsődleges környezeti ártalomnak tekinthető. Ezért ezt a műszaki megoldást egyelőre csak a szigorúan vett városközpontokra kellene korlátozni. A gyakorlat azt mutatja, hogy ennek pontosan az ellenkezője történik: az önkormányzatok, különböző okokból, a csatornahálózatot peremvárosi és falusi körzetekre is kiterjesztik. A csatornahálózat, nagy költségekkel ott is kiépül [18] , ahol ez egyáltalán nem indokolt, sőt a környezetre kifejezetten ártalmas.

A talaj tisztítóképessége

Amint lemondunk a tisztított szennyvíz folyóba való beöntéséről, a környezeti behatások másként alakulnak. Vizsgáljuk meg a háztartási szennyvíz talajjal való kölcsönhatásait.

Termelése pillanatában, a fekete- ill. fekáliás vízben lévő nitrogén teljes egészében nagy méretű szerves molekulákban van lekötve. Ezek a polimerszerű, jelentős elektromos dipólus nyomatékkal rendelkező molekulák affinitása a talajrészecskékhez igen nagy. Gyökértéri (felszínhez közeli) beszivárogtatás esetén a talajrészecskékre adszorbeált fehérjeszerű nagy molekulák, az ott kifejlődő baktériumtenyészet hatására lassan bomlanak, miközben a bennük lévő nitrogént és foszfort a növények ionizált állapotban felveszik. Mélyebb rétegekben, főleg télen, másfajta, anaerób baktériumok a keletkezett, és a növények által fel nem vett nitrát ionokat nitrogén gázra (N₂) redukálják. A felesleges foszfátionok a talajban majdnem mindig jelenlévő kalcium ionokkal, oldhatatlan sók formájában kicsapódnak.

Természetesen a talaj tisztító képességének is van határa, amit nem tanácsos túllépni, mint ez gyakran megtörténik a hígtrágya mezőgazdasági hasznosítása esetén.

A „hanyag szennyvízkezelés” környezeti behatása

A feketevíz elvezetésével jó felhívni a figyelmet egy gyakran, és régebben széles körben használt elemi megoldásra. Falvakban és a tanyavilágban a vécéből kifolyó vizet egy kertvégi, lefolyástalan, növényekkel teli szikkasztó árokba vezetik. Itt a fent írt folyamatok igen nagy hatásfokkal tisztítják és elpárologtatják azt a 10-15 liter feketevizet, amit egy személy naponta termel. Nagyobb hatásosság elérésére, ehhez jobb a szürkevizet nem hozzákeverni, hanem külön földalatti rendszerben kezelni.

Az így „üzemeltetett” árok, hatásosabban védi a környezetet, mint a legdrágább, legkorszerűbb víztisztító berendezés. Ezeknek a kezdetleges megoldásoknak nem vagyok híve, mert van ennél jobb megoldás is, amire még visszatérek. Csak a falusi és kisvárosi önkormányzatok figyelmét szeretném felhívni arra az egyszerű tényre, hogy az „akármilyen” és „hanyag” szennyvízkivezetés is jobban védi a felszíni- és földalatti vizeket, mint a közületi – és igen drága - korszerű szennyvíztisztítás. Ha tehát a cél az európai 271/91-es víztörvény szellemének és betűinek a maradéktalan alkalmazása, akkor a háztartási szennyvizek begyűjtését és központi kezelését faluhelyen és a peremvárosokban feltétlenül el kell vetni. 

A legkorszerűbb tisztítóberendezések környezeti hatása

Nem csatornázandó körzetekben, főleg üzleti elgondolások alapján, kötelezővé tették a külföldről behozott, igen drága egyéni víztisztító berendezések elhelyezését.

Ezekben a bonyolult berendezésekben a vízbe fújt levegő és mechanikai keverés segítségével tartják életben azt a légző (aerób) baktériumállományt, amelyik a szennyezési terhet oxidálja. A tisztítás hatásfoka az oxidáció mértékével arányos.

Tisztítás közben feketevízben lévő szerves anyagokból a nitrogén, nitrátion formájában szabadul fel. A nagy mennyiségben keletkezett nitrátok egy része a tisztított vízzel távozik, a maradék, adszorbeált formában, az iszapban marad.

A legtöbb egyéni víztisztító berendezésből kifolyó vizet a talajba szivárogtatják. A talajrészecskék affinitása a nitrát ionokhoz képest alacsony: ezek a kisméretű ionok a talajvizeket viszonylag gyorsan elérik és azokban nitrát szennyezés formájában jelennek meg. Ugyanez történik a földekre kiterített víztisztítási iszappal is. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy minden személy évi ürülékében víztisztítás után kb. 25 kg nitrát ion keletkezik, megértjük a korszerű víztisztító berendezések egyik környezeti súlyát.

Megértjük azt a tény is, amivel sem a gyártó cégek, sem az önkormányzatok nem dicsekednek: a kötelezővé tett víztisztító berendezések minél hatásosabban működnek, annál jobban rombolják és szennyezik a környezetünket.

A fentiekben még nem vettük figyelembe az évi 1.000-1.500 kilowattóra elektromos energiafogyasztást, valamint a rendszeres szippantási energiaigényt és költségeket.

Amint ezt Belgiumban és Franciaországban gyakran megfigyelték, hanyagságból, vagy gazdasági okokból a használók a tisztítóberendezés áramszolgáltatását kikapcsolják. Ekkor ez a „technikai csoda” egy nemlégző (anaerób) emésztővé válik. Ha a tisztított víz a folyóba kerül, ott jelentős károkat okoz. Ha a talajba szivárog, ott pontosan a szerves anyagok oxidációjának a hiányában, kevesebb kárt tesz, mint a jól működő rendszer. Viszont ehhez az eredményhez elég egy igen olcsó emésztő tartályt elhelyezni. Ez a triviális megoldás olcsóbb és hatásosabb, bár valamennyire szennyezi a környezetet. Jobb, és olcsóbb megoldásokat is javasolhatunk.

A szürkevíz kiöntésének a következményei

A szürke- ill. szappanos víz képezi a háztartások által termelt szennyvíz 75-80 százalékát. Bár sok szennyező anyagot tartalmaz, nitrogén tartalma elhanyagolható. Ez utóbbi egy lényeges adat a továbbiak megértéséhez.

A szürkevízben lévő anyagok oxidációja túlnyomóan, a környezetre ártalmatlan vizet és széndioxidot termel. A mosószerekben nagy mennyiségben jelenlévő kénvegyületek, szintén ártalmatlan, szulfát ionokká alakulnak.

Ha a tisztítás hagyományos aerób rendszerben történik, a viszonylag rövid átfutási idő miatt a tisztított vízben marad elég felületi feszültség csökkentő anyag, ami a folyóba öntésnél komoly károkat okozhat. Ezt a problémát a feketevíz jelenléte még súlyosbítja. Minden esetben előnyös a szürke- és a feketevizet külön kezelni.  

A másik, igen alapvető következetés az, hogy sem a tisztított, sem a nem kezelt szennyvizet a folyókba kiönteni nem szabad. Legalább is ezt a kiöntési formát minden eszközzel kerülni kell. Erre, még nagyobb víztisztító berendezéseknél is vannak elfogadható megoldások.

A helyzet gyökeresen megváltozik, a szürkevíz kiöntése esetében is, amint a folyóba eresztés helyett a vizet a földbe vezetjük. Itt az egyik legolcsóbb, bár igen hatásos, megoldás a szikkasztó.

A szakemberek túlnyomó többsége a szikkasztó használatát hevesen ellenzi. Ez a felfogás abból a tévedésből táplálkozik, ami szerint a háztartási szennyvíz, feketevíz nélkül elképzelhetetlen. A szikkasztó esetleges környezeti ártalma a feketevízben lévő nitrogénvegyületekből és baktériumokból származik. Tehát nem a szikkasztót kell betiltani, hanem a feketevíz szikkasztóba eresztését. Egy emésztőben előkezelt szürkevízben, pontosan az anaerób erjedés miatt, kevesebb nitrogén marad, mint amennyi a háztartás által használt városi vízben eredetileg volt! Ha figyelembe vesszük a szappanok és mosószerek a talajhoz való nagy affinitását [19] , a szikkasztóba eresztett előkezelt szürkevíz környezeti behatása a nullával egyenlő. Sőt, ennél még jobb: a folyóba való kiöntés helyett a felhasznált víz visszakerül földalatti víztartalékainkba, ami mezőgazdasági szempontból is igen előnyös. A szürkevíz talajba szivárogtatását csak két esetben kell kerülni: karsztvidéken és árterületeken. A KEGYEDI rendszer maradéktalan alkalmazása itt elkerülhetetlen.

  A szürkevizet elméletileg minden tisztítás nélkül a talajba lehet szivárogtatni. Erre Kanadában és az Egyesült Államokban több sikertelen kísérlet történt: sajnos a szóró csövek a szappan- és zsiradék maradékoktól eldugultak. Az ezzel foglalkozó szakemberek nem vették észre azt a kísérleti tényt [20] , hogy anaerób erjesztéssel, 15 napi átfutással a szappan-, zsír-, mosó- és mosogatószer maradékok 60-80 százalékban elbomlanak. Az így előkezelt szürkevíz a földalatti szóró berendezéseket nem tömíti el. A talaj, a maradék anyagokat annyira köti, hogy laboratóriumban néhány cm-es földrétegen átszűrt víz már kristály tiszta: a BOI [21] 20 mgO₂/liter alá megy.

Ezeket figyelembe véve, a szürkevíz legolcsóbb, bár rendkívül környezetkímélő, kezelése két lépcsőben történik:

· egy földalatti hagyományos emésztőben (szürkevízemésztő), aminek a túlfolyója

· egy földalatti szórórendszerbe, vagy egy szikkasztóba folyik.

Ha az érintett család e mellett száraz toalettet használ, ezzel a szennyvízkezelési problémáit olyan környezetvédelmi hatásossággal oldotta meg, amelyet egyetlen ismert hagyományos víztisztítási rendszer még meg sem tud közelíteni. Vigyázat, fekália nélküli szürkevíz talajba vezetéséhez kisebb szórórendszer, ill. szikkasztó kell, mint azt a fekáliát is tartalmazó víznek általában elhelyeznek.

A KEGYEDI rendszer leírásánál erre még visszatérünk.

A törvényileg előírt kiöntési feltételek

A különböző víztisztítási rendszerekből kifolyó víz minőségét a törvény szabályozza. Nyugat-Európai államok erre vonatkozó törvényeit áttanulmányozva nagyon meglepő előírásokat találunk.

Belgiumban és Franciaországban például a törvényhozó nem tesz különbséget a folyóba beöntött, és a talajba beszivárogtatott víz minősége között. A fent leírtak ismeretében ez enyhén szólva tudománytalan. Belgiumban a törvény, a legelemibb józanész felismeréseit és a tudományos megfigyeléseket, valamint méréseket félretéve, egyéni víztisztító berendezések részére a folyóba való beöntést írja elő. Csak ott engedélyezi a talajba való beszivárogtatást, ahol a folyóba öntés műszakilag lehetetlen.

Belgiumban, teljesen érthetetlen módon, az egyéni víztisztító berendezések által kiöntött víz nitrogén- és foszfor tartalmát a törvény nem szabályozza, csak a BOI és a KOI értékét, valamint a lebegő szilárd anyagok mennyiségét. Ez annál is inkább tudománytalan, mert minél kisebb a BOI és a KOI értéke, a berendezés annál több nitrátot bocsát a környezetbe a tisztított víz és a termelt iszap útján. Ha a belga törvényhozó célja a környezetrombolás lenne, jobb törvényt nem is alkothatott volna.

Az erőszakos csatornaépítés Európában

A 271/91-es törvény harmadik törvénycikkének az utolsó bekezdését mellőzve, minden tagállam törvényhozója a csatornaépítést és a közületi szennyvízkezelést erőszakolja mindenütt. Még ott is, ahol erre semmi indokolás nincs. Belgiumban csak a pénzügyi források hiánya kényszeríttette a felelős hatóságokat a csatornázandó körzetek csökkentésére. 2000 és 2001-ben ez meg is történt. A környezetvédelmi minisztériumban ekkor kezdték észrevenni azt a kézenfekvő tényt, amit Országh József már évek óta ismételgetett a Vízügyi Kormánybizottság ülésein. A csatornázási tervek módosítása több milliárdos költségmegtakarításhoz vezetett. Igaz, ekkor több csatorna- és tisztítóállomást építő vállalat igen jelentős megrendelésektől esett el. Itt is „a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon” elv szerint nem használták ki eléggé a természetközeli [22]  szennyvízkezelési lehetőségeket, amelyek további milliárdok megtakarítását tették volna lehetővé. Elég szomorú tény az, hogy nem a környezetvédelemre irányított figyelem, hanem csupán pénzügyi gondok vezették a belga döntéshozókat hatásosabb műszaki megoldások kiválasztásához. Ha elegendő pénz állt volna rendelkezésre, az eredeti, tudományosan helytelen, közületi víztisztítási programot valósították volna meg.

Csatornaépítés a magyar falvakban

A 2001-es belgiumi tapasztalatok alapján Magyarországon is milliárd eurós nagyságrendü megtakarításokat lehetett volna elérni a csatornázándó körzetek jelentős csökkentésével. Szakemberek körében - az illetékes minisztériumban is - a VÍZÖNELLÁTÓ renszer legalabb 2002 óta Magyarországon is ismert volt. Már a '90-es években tartottam ezekről nyilvános előadásokat Budapesten és más vidéki városban is. Az interneten a VÍZÖNELLÁTÓ honlap már négy éve magyar nyelven is elérhető volt. Mint azt már kifejtettem, ezt a rendszert falvakban mindenütt el lehet helyezni, még akkor is, amikor az érdekeltek nem óhajtanak száraz toalettet használni. 

Ellentétben a közhiedelemmel, az EU erre javasolt pénzbeli segítsége egyáltalán nem "ingyenes". Viszont ha ezt mindenáron igénybe akarjuk venni, jó tudni, hogy ezek az európai pénzügyi források a természetközeli megoldások elhelyezésére is rendelkezésre álltak. Nem kell faluhelyen is minden áron csatornát építeni ahhoz, hogy EU támogatást kapjunk. Tudván azt, hogy a közületi szennyvízkezelés magasan a legdrágább megoldás és sokkal kevésbbé védi a környezetet mint a természetközeli megoldások, felmerül a kérdés: vajjon a helyi önkormányzatok miért ragaszkodtak a számura is a legdrágább közületi megoldáshoz?

Annak az eldöntése, hogy a település csatornázandó, vagy sem, kizárólagosan az önkormányzatok hatáskörébe tartozott és tartozik. Döntéshozás elttőtt, a költégvetést kezelő önkormányzat, jó gazda módján, összehasonlítja az összes rendelkezésre álló müszaki megoldást, és azt választja, amelyik a legolcsóbban és a leghatásosabban védi a környezetet. A közületi szennyvíztisztítás faluhelyen - és városi külterületeken is - magasan a legdrágább és a legkevésbbé védi a környezetet. Vajjon melyek voltak azok a körülmények, amelyek számos kis falu önkormányzatát a környezet- és közérdek számára a legkedvzezőtlenebb döntéséhez vezették? Az információ, mint azt a fentiekben jeleztem, szakemberek körében rendelkezésre állt.

A természetközeli egyéni vízkezelő rendszerek elhelyezése a, már a piacon lévő, magyar kisvállalatok számára egy rendkívül jelentős fejlődési lehetőséget adhatott volna, számos új munkahely kialakításával. A központosított csatornaépítés és a nagy víztisztító állomások épitése viszont, az importált technológiák alkalmazásával, főleg külföldi gazdasági érdekeket szolgált. 

A szennyező – fizető elv fordított alkalmazása

A 271/91-es törvény belgiumi átírásánál, a csatornába való bekötést, minden esetben, kivétel nélkül [23] , kötelezővé tették. Tudomásom szerint ez, az európai törvényt megszegő rendelkezés, Magyarországon is érvényben van. Ezzel a magyar törvényhozó nemcsak a harmadik törvénycikk utolsó bekezdését veszi semmibe, hanem a bevezetőben leírt első, második és negyedik európai alapelvet is lábbal tiporja.

Belgiumban, több ízben felhívtam a Vízügyi Kormánybizottság figyelmét a fent említett jogi problémára, teljesen sikertelenül. Bár a szakemberek nekem adtak igazat, de felsőbb szinten a csatornaépítő vállalatok nyomása érvénysült. A csonkán átirt törvény bizonyos esetekben, pontosan az általam megjósolt jogi ellentmondásokhoz vezetett.  

Azok a belga családok, akik a KEGYEDI rendszert használják, nem termelnek feketevizet [24] , szürkevizüket pedig ihatóra tisztítják: nem szennyezik a vízi környezetet. Csatornázott körzetekben, az érvényben lévő törvény szerint felszólították őket arra, hogy szennyvízkezelő berendezésüket helyezzék üzemen kívül és kapcsolják házukat a csatornára még akkor is, amikor az előírt csatorna a szennyvizet kezeletlenül vezette a folyóba.

Az érdekelt családok természetesen hozzám fordultak segítségért. A következő eljárást javasoltam:

· Meghívni egy fölesküdött hivatalnokot (huissier de justice), hogy vegyen mintát a szürkevíz tisztító berendezés derítő medencéjéből és küldje el elemzésre egy hivatalos állami laboratóriumba.

· Elkérni a helyi önkormányzattól a csatornára rákötött közületi víztisztító állomás által kibocsátott víz hivatalos elemzési jegyzőkönyvének a másolatát. Ennek az ismerete, minden belga állampolgár alkotmányosan szavatolt joga.

· A két elemzési jegyzőkönyv összehasonlítása alapján mindig kiderült, hogy a KEGYEDI rendszer által kiöntött víz magasan jobb minőségű, mint a közületi víztisztítóé [25] .

· Az önkormányzathoz intézett kérvényben felvetni a következő jogi kérdést: „Milyen jogi elgondolás alapján kényszerítenek egy családot arra, hogy olyan berendezéssel kezeltesse szennyvizét, amelyik kevésbé védi a környezetet, mint az általa már üzembe helyezett egyéni rendszer?”

Ez a kérdés igen kellemetlen jogi helyzetbe hozza a törvényhozót. Ugyanis, vagy alkalmazza a törvényt, megtiltja a KEGYEDI rendszert, és az európai törvénnyel ütközik, vagy engedélyezi használatát, viszont ezzel a saját törvényét szegi meg.

Az első esetben az érdekelt az alkotmánybírósághoz folyamodik. Az európai törvényre hivatkozik, aminek az idevágó rendelkezéseit a belga törvényhozó nem írta át. Az alkotmánybíróság nem tehet mást, mint megállapítani az európai törvény hiányos átírását és érvényteleníti a helyi törvényt. Ha ezt nem teszi meg, az ügyet európai törvényhozás elé kell vinni. Ebben az esetben a tagállamot nemcsak az európai tőrvény hiányos átírásával terhelik, hanem olyan törvényhozással is, amelyik a rendelkezésre álló legjobb technológia kizárásával olyan törvényt hozott, amelyik kevésbé védi a környezetet, mint azt az európai törvény előírja.

A magyar törvényhozó érdeke ezeket a jogi bonyodalmakat elkerülni. Az itt említett esetben törvényileg meg kell adni a lehetőséget arra, hogy még csatornázott körzetben is, bárki használhasson olyan szennyvízkezelési rendszert, amelyik bizonyítottan jobban védi a környezetet, mint a közületi víztisztítás. Ebben az esetben az érdekeltet a csatorna- és vízadótól is mentesíteni kell, ugyanis ellenkező esetben a szennyező – fizető elv fordított alkalmazásával a mésok által etmelt szennyezés fizetésére kényszerítik.

Az olvasás folytatása

Vissza a tartalomjegyzékre

Vissza a bevezető oldalra