A Balaton megmentése

A Balaton igen érzékeny vízrendszerét a végső pusztulástól csak az itt vázolt következetes vízpolitikával lehetne még megmenteni. A jelenlegi vízpolitika pontosan az ellenkező irányba halad.

Pontosan azt teszik, mint amit minden áron el kellene kerülni: a csatornahálózat és a víztisztító állomások kiépítését. Így nyári időszakban, amikor a legnagyobb a tómelléki települések terhelése, az összes szennyvíz, ha tisztítva is, a Balatonba folyik. Amint azt az előzőekben láttuk, még a leghatásosabb víztisztítás is, a bejövő nitrogén kb. 10 százalékát, nitrát ionok formájában, a tóba juttatja. Ez személyenként kb. 2,5 kg NO₃^- évente. Ha megszorozzuk ezt az értéket a Balaton mellék közepes lakósságával, megkapjuk az évente a vízbefolyó nitrogén, szennyezési terhét. Az erős elpárolgás és a gyenge vízfeltöltés miatt a vízkicserélődés igen lassú folyamat, ami a beöntött nitrát tartalom lassú, de megállíthatatlan növekedéséhez vezet. A mosószer maradékokból, valamint a fekália lebontásából eredő foszfát ionok segítségével a beöntött nitrát egyre erősödő algásodáshoz vezet, ami a víz oxigén készletét lassan felemészti. A halak fokozatosan elpusztulnak, a Balaton elmocsarasodik.

A jelenség még visszafordítható, de csak egy igen következetes vízpolitikával.

Hiba lenne a jelenleg tapasztalt javulást a szennyvízkezelés fejlesztésének a számlájára írni. Az sem kizárt, hogy a tó vizének a javulásáhos a szintemelkedés jobban hozzájárult, mint a víztisztító állomások összessége. A vízkezelő program felmérésénél nem a szennyvíz közvetlen beöntéséből eredő helyzetet kell alapul venni, hanem azt a lehetőséget és környezetvédelment, amelyet a szennyvíz tóba való nem beöntése biztosíthat.

Az első kikerülhetetlen döntés nem lenne más, mint a tisztított, vagy nem tisztított szennyvizek beöntésének a legszigorúbb megtiltása. Ez közel sem olyan kivihetetlen, mint azt gondolnánk. Természetesen ezt is csak fokozatosan, egy előre lefektetett 3 vagy 5 éves tervezettel, lehetne megvalósítani. Az egyéni szennyvízkezelő berendezések gyorsított elhelyezésével a lakóházakat és a vendéglátó ipari létesítményeket a már létező csatornarendszerről le kellene kapcsolni. Csatornába csak a tetőkről, járdákról és az utakról lefolyó esővíz juthat, amit olajtalanítás, ülepítés és derítés után a tóba lehet ereszteni. Programba kell venni azt a dátumot, amitől kezdve az adott csatornába semmilyen szennyvíz nem kerülhet. Ekkor a szennyvízkezelő állomást is üzemen kívül lehet helyezni.

Szerencsére, a Balaton körüli talajviszonyok (főleg a déli parton) a tisztított szennyvíz beszivárogtatására igen kedvezőek. Ilyen tekintetben, még a ma általánosan tanácsolt, környezetromboló lélekző (aerób) rendszerek üzemeltetése is egy nagy lépés lenne a Balaton megmentése felé.

A tó körül nagyon kevés az a zárt beépítésű városközpont, ahol a közületi szennyvíztisztítás az egyetlen megoldás lenne. Itt is keresni kell, a tóba való beöntés előtt, a tisztított víz növényi utókezelését.

A TELESŐ rendszer általánosítása csökkentené a talajból kiemelt víz mennyiségét is. Használat után a keletkezett szennyvíz talajba szivárogtatásával csak javítanánk a Balaton földalatti vízellátását. A fogyasztással növekvő díjszabással korlátozni kellene a pázsitok nyári locsolását. 

A második lépés a Balatont és környékét érzékeny természetvédelmi körzetté nyilvánítani, ahol az „integrált szennyvízkezelés”, helyesebben "teljeskörű szennyvízkezelés" alapelvei szerint történik az elhasznált vizek kezelése.  Ilyen körzetekben a száraz toalettek – különösképpen az alomszékek – használatát minden rendelkezésre álló eszközzel, elő kellene segíteni. Az alomszékek használatára van már franciaországi és belgiumi tapasztalat. Megfelelő karbantartással, személyzettel és előzetes információval az alomszék még a legfényűzőbb szállodai szobákban is használható. A hatalmas szállodákból kifolyó szürkevíz, tisztítás után vagy a szálloda kertjének a dísze, vagy a Balatonba kiönthető.

Egyik hatásos megoldás, megfelelő információ után, a vízöblítéses vécék, megadóztatása lenne, ami egy előre megadott, távolabbi időpontban, teljes betiltásukhoz vezetne. Erre Norvégiában számos példa van. A vécék eltűnésével, meg lehetne vizsgálni egyes kiépített csatornák felhasználását a szürkevíz begyűjtésére és közületi kezelésére. Villanegyedekben a szürkevizet a kertekben lehet, igen egyszerűen, olcsón és hatásosan kezelni.

A harmadik lépés a Balatont tápláló Zala folyó gyűjtőmedencéjének érzékeny természetvédelmi körzetté való nyilvánítása. Fokozatosan át kellene ott szervezni a mezőgazdasági termelést és az állattenyésztést. A Balaton idegenforgalmának a gazdasági súlya sokkal nagyobb, mint a zalavölgyi mezőgazdaságé. Az átszervezés természetesen nem jelentené a mezőgazdaság jövedelmének az eltűnését csak, a legrosszabb esetben, a csökkenését. Olyan átszervezés is elképzelhető, amelyik a földművesek, az állattenyésztők, és a gyümölcstermelők összjövedelmét nem csökkentené, sőt növelné.  Ilyen lenne a bio-termelésre való fokozatos áttérés.

Erősen korlátozni kellene a mezőgazdasági célokra a Zalából, vagy a földalatti vízkészletekből  kiemelt víz mennyiségét. Meg kellene tiltani a hígtrágyát termelő állattenyésztést is. Belgiumi tapasztalatok azt mutatják, hogy az almon nevelt marhák, és sertések húsának önköltségi ára, nem haladja meg 5 százalékkal, a hagyományos hústermelési árakat. A minőség ezzel szemben jobb… Az alomból készített komposzt használata a nitrát szennyezést gyakorlatilag megszünteti.

Egy negyedik lépésben, a Zala völgyében általánosítani lehetne a biológiai, vegyszer- és műtrágyamentes mezőgazdaságot.

Ezek a döntések a Balaton vizének olyan mértékű javulásához vezetnének, mint amit a jelen pillanatban még álmodni sem mernénk.           

  Vissza az előző oldalra