A fekáliás víz tisztítása

Fontos megjegyzés

Környezetvédők körében elterjedt az a hiedelem, ami szerint egy hatásos víztisztítás, különösen növényekkel, a vízöblítéses vécé minden ártalmát megszünteti. Az előző fejezetben olvasottak alapján tudjuk, hogy ez nem így van. Azok számára, akik feltétleül ragaszkodnak a hagyományos vécéhez, a továbbiakban leírunk két kísérleti megoldást, amelyek segítségével a környezeti ártalom kisebb, mint a ma ismert szennyvízkezelés következtében.

Ha nem tudunk a vízöblítéses vécéről lemondani...

A hagyományos növényi víztisztítás (mocsarazás) ebben az esetben sem elkerülhetetlen sőt, van több környezetkímélőbb megoldás is. Itt két igen egyszerű, és környezetkímélő megoldást írunk le. Mindkettő kiindulópontja egy viszonylag egyszerű megoldás. A vécéből kifolyó fekáliás vizet a szappanos vízzel semmi esetre összekeverni nem szabad. A kettő külön kezelése sokkal egyszerűbb.

A szürkevíz egyedi tisztítására a következő fejezetben még visszatérünk.

Itt szükséges még egyszer felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy fekáliás víz tisztítására nincs környezetet valóban kímélő megoldás. A vízbe eresztett ürülék visszafordíthatatlan károkat okoz. Ezeket a károkat csak mérsékelni lehet. Csak egy alomszék, vagy egy jó száraz toalett használata biztosít hatásos környezetvédelmet. Ha ennek ellenére, különböző okokból nem tudunk a hagyományos vécéről lemondani, kertes, családi házakban a fekete- (fekáliás) vizet külön kezelhetjük. Városi lakónegyedekben a fekete- és szürkevíz egyedi kezelésére más megoldások vannak.

A legrosszabb megoldásokról

Családi, kertes házak esetében a legjobban környezetromboló megoldás a szennyvizek csatornával való elvezetése a közületi víztisztító berendezésbe. Ezt a gondolatot már egy előző fejezetben kifejtettem.

A másik, szintén igen rossz megoldás, az elektromechanikai egyéni víztisztító berendezés. Nem csatornázott körzetekben az önkormányzatok jelenleg ezeket az igen drága, külföldről behozott berendezések elhelyezését erőszakolják, ill. teszik kötelezővé.. Amint azt már bemutattuk, ezek a rendszerek minél jobban működnek, annál jobban szennyezik a környezetet. Ha a tisztított vizet a talajba vezetjük, a szennyezés valamennyire mérséklődik, de csak akkor, amikor a rendszert tápláló villanyáramot kikapcsoljuk. Ezzel a szerves anyagok oxidációját csökkentjük. Az igen drága rendszer ekkor pontosan úgy működik, mint egy egyszerű emésztő. A környezet szempontjából jobb tehát egy nem légző (anaerob) emésztőt üzembe helyezni. Ez jóval kevesebbe is kerül és nem fogyaszt villanyáramot. Viszont ezt a megoldást a helytelen törvényeket alkalmazó hivatalnokok nem fogadhatják el. A jelenleg érvényben lévő törvények célja nem a környezet, hanem a szennyvízkezelő rendszereket gyártó vállalatok piacának a védelme.

Az emésztő-szóró rendszer

A fekáliás, ill. fekete vizet tehát egy közönséges emésztőbe vezetjük, aminek a túlfolyását megfelelő szóró- ill. alagcsövek segítségével a talajba be lehet szivárogtatni. A szórórendszer méretezésénél figyelembe kell venni a talaj szerkezetét. Agyagos, nehéz talajba nagyobb méretű alagcsőrendszer szükséges, mint könnyű, homokos talajba. Alagcsöveket olyan helyre nem teszünk, ahol a talajvíz azokat rendszeresen elöntheti. Nem helyezünk ilyen szóró rendszert sziklás altalajú helyekre sem. A magas talajvíz szintű és sziklás altalajú helyeket „érzékeny környezetvédelmi körzeteknek” kellene nyilvánítani, ahol az alomszék használatát és a szürkeviz teljes egyedi tisztítását kötelezővé kellene tenni. Ezzel a módszerrel teljes környezetkímélést  érünk el.

Ha szappanos víz nem kerül bele, akkor az emésztőt kisebbre kell tervezni, mint azt amit a teljes szennyvíz befogadására méretezni szoktak. A cél itt nem a szennyező teher lebontása, hatásos tisztítása, hanem pontosan annak az ellenkezője. Minél hatásosabban bontjuk a szerves anyagokat, annál több, igen szennyező nitrát- és ammónium ion kerül a környezetbe. Ezzel szemben, ha a szennyező teher nem bomlik el, a nagyméretű szerves molekulák a talajrészecskékre igen hatásosan tapadnak (adszorbeálódnak) s az ott élő parányok (idegen szóval: mikro-organizmusok) azokat lassan a növények szükségletei szerint lebontják. Helyesen megépített szórórendszerből nagyon kevés nitrogénszennyezés jut az altalajba. Az emésztő csak arra szolgál, hogy az alagcsövek dugulását megelőzze.

Az alagcsöveket mindig a felszínhez közeli gyökértéri zónába kell elhelyezni, olyan helyekre, ahol járművek nem járnak. A növények a gyökértérben a vízben lévő nitrogént és foszfort jól hasznosítják. Télen, nem lélegző (anaerob) baktériumok, a keletkezett nitrátot nitrogén gázzá redukálják, ami visszatér a légkörbe.

A kisebb méretű emésztőben az iszap gyorsabban halmozódik fel. Ezt az iszapot rendszeresen (kb. évente, lehetőleg hideg időben) üríteni kell. Ekkor az iszap felett lévő, ülepített vizet egy búvárszivattyúval lefölözzük és a kertben szétszórjuk¹.Ezt lehetőleg hideg, szeles időben végezzük a szagártalmak csökkentése érdekében.

A pázsitnak pl. ez nagyon jót tesz. Az emésztő alján lévő híg iszapot összekeverés után megfelelő búvárszivattyúval egy kb. 20 – 50 cm vastag előre elkészített növényi ágyra (pl. szalmára, fakéregre, forgácsra, fűrészporra, apróra tépett karton hulladékra, stb.) szivattyúzzuk. A talajon lévő növényi ágy a híg iszapot jól felszívja. A nyert trágyaszerű anyagot ezután kupacba rakjuk és egy 20 cm-es szalmaréteggel le is takarjuk. Egy évi érlelés után a keletkezett komposzt a kertben jól felhasználható.

A párologtató rendszer

Egy vízöblítéses vécéből kifolyó személyenként és naponta 10-15 liter fekáliás vizet egy kb. öt nézetméteres növényi felület könnyedén elpárologtatja. Egy négy személyes család víztermelésének a kezeléséhez elegendő egy 5 méter átmérőjű kerek növényi szűrőtányér.

A rendszer működési elve igen egyszerű. A vécéből kifolyó vizet növényekkel elpárologtatjuk, a vízben lévő nitrogént és foszfort a növények felszívják.

A növényi szűrőtányért még egy igen kisméretű kertben is ki lehet alakítani. Ehhez egy tányér alakú, 80 cm mély, kör alakú gödröt kell kiásni. A kör átmérőjét a kívánt felszínhez kell igazítani. Személyenként kb. 5 m² felületet számítunk. A tányért műanyag fóliával béleljük. A műanyag fólia jól vízszintezett széle a tervezett talajszint alatt 15 cm-re megáll. A fóliát úgy alakítjuk ki, hogy az esetlegesen túlfolyó víz egy kör alakú alagcsövezett beszivárogtató rendszerbe menjen.

A tányér alsó részét 30-50 mm-es mosott folyami kaviccsal töltjük fel kb. 40 cm magasságig. Ekkor helyezzük el az emésztőből kijövő csövet. Erre jön egy 20 cm-es kb. 10-15 mm-es mosott folyami kavicsréteg, majd 10 cm mosott sóder. Végül letakarjuk az egészet 10 cm érett komposztban gazdag jó termőfölddel.

Ekkor a tányér¹ kész a növények ültetésére. Minden, vizet szerető növény megfelel. Ha az ilyen fákat szeretjük, a tányér közepére egy szomorúfűz fát, vagy bambuszt is lehet telepíteni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen szűrőtányéron a paradicsom is nagyon jól érzi magát. A növényi szűrőtányéron száraz nyarakon is buja növényzet virít, ami a kert dísze.

Belgiumi tapasztalatok szerint a tányér körül elhelyezett alagcsőbe évente átlagban csak 3-4 hónapban kerül egy kevés víz. Amikor a növényzet zöld, az összes termelt szennyvizet a tányér elpárologtatja.

Az itt leírt rendszer kísérleti jellegű. A növényi szűrőtányér működéséről csak 6-7 éves tapasztalat áll rendelkezésre. Hosszabb távon még nem tudjuk hogyan működik. Az esetleges dugulás sajnos nincs kizárva, bár valószínűsége nem túl nagy.

A szappanos- ill. szürkevíz egyedi kezelését a következő fejezetben írjuk le.

Vissza a tartalomjegyzékre

1Ezt lehetőleg hideg, szeles időben végezzük a szagártalmak csökkentése érdekében.