Miért használunk száraz toalettet?

A vízöblítéses vécé hajnala

Több, mint 100 évig úgy állították be a vízöblítéses vécét, mint a közegészség és a higiénia egyik legjelentősebb vívmányát. Tény, hogy a tizenkilencedik század elején a városok köztisztaság szempontjából sok kívánni valót hagytak maguk után. A csatornahálózat kiépítése ezen a téren sok javulást hozott, bár ezzel párhuzamosan a vízöblítéses vécék használata nem terjedt azonnal el. Hosszú időn keresztül a városi csatornahálózat főleg szappanos-, ill. szürkevizet vezetett csak a legközelebbi folyóba.

Például Brüsszelben az 1950-es években sok emeletes lakóházban még nem volt vízöblítéses vécé. A természetes szükségletek kielégítése előtt az emberek azt mondták „megyek az udvarba” („je vais à la cour”), ugyanis a brüsszeli házak udvarán, hátul, volt egy zárt tartállyal ellátott pottyantós árnyékszék, amit két-háromhavonta egy városperemi zöldségtermelő gazda ürített. Öreg brüsszeliek szerint akkoriban a káposzta, a spenót, a burgonya és a sárgarépa sokkal ízletesebb volt, mint most és senki sem szenvedett hasmenésben vagy vérhasban; az allergiát is csak viszonylag kevesen ismerték. Az átlagember nem tudott róla. A női társadalmi élet a helyi fűszerüzletben és mosodában, a férfiaké a helyi sörfőzde kimérőjében („le café du coin”) zajlott. Ebben az időben helyettesítették fokozatosan a kocsmák udvarában a pottyantóst egy igazi vécével. A száraz toaletthez szokott férfiak legtöbbször elfelejtették meghúzni a vízöblítő láncán lógó, sokszor díszes, porcelán fogantyút. Az újságpapír használata miatt a vécé rendszerint eldugult. A korabeliek között ekkor szokás volt azt mondani: „ha a budit keresed, menj a szag után!” („oriente-toi à vue de nez!).

Ma már ez nevetségesnek tűnik, de jobb nem elfelejteni: a helytelenül használt vízöblítéses vécé is nagyon büdös. Ezt a gondolatot újra elő lehet venni: a helytelenül használt száraz toalettnek is szaga van. Ezzel szemben, a helyesen kezelt és karbantartott mai száraz toalettek legalább annyira szagtalanok, mint egy jó vízöblítéses vécé.

Térjünk vissza a tizenkilencedik századi városi csatornahálózat kiépítésére. Ez valóban nagy haladást hozott: a városok tisztábbak lettek. Akkoriban, a mérnökök nagyon bölcsen előírták, hogy minél kevesebb szennyvíz jusson a folyóba, a szennyvízcsatornákat nem volt szabad vízhatlanra építeni. A csatornák által vezetett szappanos- ill. szürkevizet jobb a talajba szétszórni, mint a folyót vele szennyezni. Ekkor még ez természetesnek tűnt. A szakemberek minden tudálékosság nélkül tudták, hogy a talajba szivárogtatott szürkevíz szennyezési terhe, nem jut el a földalatti vízrendszerbe. Ezt az igen kézenfevő tényt a mai szakemberek már elfelejtették.

A helyzet akkor változott meg, amikor a vízöblítéses vécék vizét is a csatornákba kezdték vezetni. Ekkor jelent meg a folyókban a nitrát- és a foszfát szennyezés és a velük járó nyúlós hínárok és algák is. A nem vízhatlan csatornákból kiszivárgó fekáliás víz miatt megjelent fokozatosan a talajvizek nitrát szennyezése, bár ezzel akkor még nem nagyon törődtek.

A fogyasztói társadalom fejlődésével a csatornába öntött víz mennyisége megtízszereződött. Amikor a nagy városokban és azok környékén a folyókat már egy vak is „szag után” megtalálta, akkor azt hitték (sajnos sokan még mindig azt hiszik), hogy a szennyvíztisztító állomások kiépítésével a problémát meg lehet oldani. A kísérleti tények és a megfigyelések ellenére, a legtöbb közegészségügyi szakember még ezen az ötven éve tudományosan idejét múlt szinten ragadt. A csatornahálózat és a közületi víztisztítás általános kiépítésének a sürgetése tudományosan legalább olyan groteszk, mint amilyen lenne a krétakorszakbeli őshüllők jelenléte a mai legelőkön.

Az emberi ürülék, mint nyersanyag

A vízöblítéses vécét az angolok adták a világnak, Pasteur-t a franciák. A kettőt anyagi érdekek mesterien összeházasították. Természetesen ez nem szerelmi házasság volt… Érdekes megjegyezni, hogy a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején pontosan a franciák ragaszkodtak az emberi fekália ipari és mezőgazdasági hasznosításához. Természetesnek tartották a városi latrinák tartalmának a helyes ipari feldolgozását. Amikor az angol hadiflotta elvágta a chilei nitrát tengeri útját a franciák előtt, Napóleon hadseregének a puskaporát részben a párizsi latrinák tartalmából kivont nitrát segítségével állították elő egy, a Lavoisier által kidolgozott vegyi eljárással. Nagyobb francia városok környékén még a 19-ik század közepén is nagy emberi fekáliát feldolgozó üzemek működtek. Nevettek az angolokon, akik a vízöblítéses vécéjükkel, a franciák szerint, vagyonokat pazaroltak el. Érdekes megjegyezni, hogy ekkor a környezetszennyezés még nem volt téma. A water-closet bírálatában csak a fekáliából kivont nitrát és szerves trágya kereskedelmi értéke szerepelt, ami különben egyáltalán nem volt elhanyagolható - még mai szemmel sem. A "Nyomorultak"-ban, Victor Hugo ezt a gondolatot mesterien fogalmazta meg. A fekáliás-, ill. fekete vizet a franciák még mindig eaux vannes néven illetik, ami magyarra fordítva elzárócsap vizet jelent. A városi latrinák tartalmát feldolgozó üzemekben ugyanis ülepítés és derítés után az elzáró csapok (les vannes) kinyitásával a derített folyadékot nagy elpárologtató medencékbe öntötték ki. A víz eltávolítása után a maradék szilárd anyag volt több további gyártási folyamat alapanyaga. Az "eaux vannes" elpárologtatása után nyert ammónium nitrát kitűnő bányai robbanószer volt, nem is szólva mezőgazdasági felhasználásáról.

A higiénia megjelenése

A higiénia mint társadalmi felfogás csak a 19-ik század végén kezdett tért hódítani, amint mondják, Pasteur és Koch munkái alapján [1] . A baktériumok felfedezése után nagy volt a kísértés arra, hogy ezeket a parányokat minden fertőző betegség okozójává nevezzék ki. A baktérium lett az „első számú közellenség”, amit minden áron el kellett pusztítani. Több korabeli jelentős tudós – többek között Antoine Béchamp – nem értett egyet ezzel a felfogással. Ha a probléma tárgyalása csak tudományos szinten marad, a baktériumok szerepéről a betegségek megjelenésében és lefolyásában feltehetően gyorsan kialakult volna egy igen józan szemlélet, ami az összes klinikai és laboratóriumi megfigyeléseket figyelembe vette volna. Ezzel szemben, üzleti érdekek is beleszóltak a vitába. A védőoltások, valamint a fertőtlenítő szerek értékesítése viszont egy igen bőséges anyagi haszon forrása lett. Ennek a tudományos vitának a története még tárgyilagos feltárásra vár. Több korabeli tudós csalással és perdöntő laboratóriumi megfigyelések elhallgatásával vádolta Pasteurt.

A tény az, hogy a 19-ik század végére a higiénia került a közfelfogás központjába. Még, a különben igen józanul gondolkodó, Jules Verne is behódolt ennek a divatnak. A Begum ötszáz milliója c. regényében a higiénia az eszményi legjobb világ elkerülhetetlen kelléke lett.

Az új felfogás szerint az emberi és az állati fekália minden egészségi veszély alapja. Félre kellett tenni minden más elgondolást. Az angol water-closet nemcsak az egészség, a tisztaság, hanem a korszerű házi kényelem jelképévé is vált. Bevonult a gyermekek nevelésébe a kaka iránti undor kierőszakolása. Az a gyermek, aki természetes ösztöneit követve, saját ürülékével játszani mert, kemény fenyítésben részesült. A baktériumoktól való hisztériás félelem odáig fajult, hogy a földre esett ennivalót a gyermek fel sem vehette, mert az, amint neki mondták, „kaka”. Az emberi ürülék a szenny és a veszély jelképévé vált [2] .

Az angol vécé így lett a „mindent a szemétládába”, a „mindent a szennyvízcsatornába” és a „eldobásra kész termékek” felelőtlen társadalmának az előfutára.

Az angol vécé hagyományos bírálata

A folyók szennyezése ébresztette rá egyeseket az "érem másik oldalának" a vizsgálatára. A huszadik század folyamán, a szennyvízcsatorna hálózat kiépítésével a városokat érintő folyók valóságos szennyáradattá váltak. Ezt látván, a józan ész azt írta volna elő, hogy a szakemberek vizsgálják meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel a folyók szennyezését meg lehetne előzni. Ezzel szemben az a nézet került előtérbe, ami szerint a folyók károsodását a szennyvíz tisztításával kell orvosolni. Innen már csak egy lépés vezet ahhoz a tudományosan teljesen helytelen felfogáshoz, ami a szakemberek számára egy dogmává merevedett: minél jobban tisztítjuk a szennyvizet, annál jobban kíméljük a környezetet.

Bár bizonyított tény, hogy ennek pontosan az ellenkezője az igaz, még a legbecsületesebb környezetvédő számára is a csatornahálózat kiépítése és a szennyvíztisztító berendezések elhelyezése maradt az első számú követelés, és sajnos még ma is az. Ennek ellenére, az angol vécé környezetszennyező jellegére egyesek már 50 évvel ezelőtt felhívták a figyelmet. A kanadai François Tanguay [3] szerint „egy uszályt lehetne úsztatni egyetlen vécét használó ember által évenként szennyezett vízben”.

A későbbiekben minden, a vécét bíráló írás, két felismerésre összpontosult:

- A vécében sok vizet pazarolunk el.

- A vécé nagyon szennyezi a folyókat.

Ez teljesen igaz, de amint azt ki fogjuk mutatni, ez a vízöblítéses vécé környezeti ártalmának csak egy viszonylag jelentéktelen részét képezi.

Az angol vécé alapvető bírálata

Tény az, hogy statisztikai adatok szerint egy városi család által fogyasztott ivóvíz 25 – 35 százaléka a vécén keresztül kerül a szennyvízcsatornába. Ez valóban nem elhanyagolható mennyiség. Belgiumi statisztikai adatok szerint a vécékből 43 liter ivóvíz távozik a csatornába naponta és személyenként. Egy személy tehát évente több mint 15 m³ ivóvizet használ ürülékének az eltávolítására. Ebben az ürülék mennyiségben átlagosan 6 kg szerves nitrogén kerül a vízbe, ami oxidáció (hagyományos tisztítás) után kb. 26 kg nitrát szennyezést jelent [4] . Belgiumban a vécékből eredő nitrát szennyezés a mezőgazdasági eredetű (mű- és hígtrágya) szennyezés kb. 10 százalékát teszi ki [5] .

A folyók szennyezését senki sem vitatja. Ezzel szemben egy vécé, csak akkor fejtheti ki teljes szennyező és környezetromboló képességét, ha egy szennyvízcsatornára van rákötve.Ezen a tényen a tisztítóállomás jelenléte semmit sem változtat. A nitrogén mérleg segítéségével azt már kimutattuk, hogy a hagyományos víztisztítás nem más, mint a fekáliában lévő értékes szerves nitrogén vegyületek nitrát szennyezéssé való átalakítása.

Ebből a gondolatból kiindulva értjük meg azt, hogy a vécé legnagyobb környezeti ártalma nem annyira a szennyezés, hanem a vízbe vezetett, igen értékes szerves anyagok, az élővilág nagy körfolyamataiból való kivonása.

Ezt az egyszerű gondolatot még a meggyőződéses környezetvédők többsége sem érti meg könnyen. Számukra a növényi szennyvíztisztítás a vízöblítéses vécé ártalmait semlegesíti. Ennek a felfogásnak a tudományos alaptalanságát már a „Szennyvíztisztítás növényekkel” c. fejezetben kifejtettem.

Számos, a környezetvédővel folytatott vitán, a tudományos érvek súlya alatt, ellenzőim beismerték a feltétel nélküli szennyvíztisztítás dogmájának a tarthatatlanságát. Utolsó érvük azt vitte előtérbe, hogy az emberi fekáliában lévő szerves anyagok „elhanyagolható mennyiségnek” tekinthetők a természetben lévő biotömeghez képest. Ebből az következik, hogy a víztisztítás ürügyén folytatott szerves biotömeg rombolás következménye elhanyagolható a nyert (a valósában: vélt) kényelemhez és higiéniához képest. Szemükben ez indokolja a vízöblítéses vécé fenntartását aminek a szennyezését a növények megszüntetik.

Ez az érvelés száz évvel ezelőtt talán elfogadható lett volna [6] . Ma már az emberiség, mint élőlény, biológiai súlya nem elhanyagolható. Az emberi biotömeg a szarvasmarha és a sertésfajták állati biotömege után a harmadik helyet foglalja el a természetben. Egy, a Löveni Egyetemen végzett tanulmány szerint [7] , az emberiség által termelt fekáliában lévő szerves nitrogén annyit tesz ki, mint a világ mezőgazdaságban használt nitrogén negyven százaléka. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy egy kilogramm nitrogén műtrágya gyártásához két és fél kilogramm kőolaj elégetése szükséges és a világ mezőgazdaságban használt nitrogén túlnyomó többsége szervetlen műtrágya, egy elemi számítással megértjük az emberi fekáliában rejlő hatalmas energia értéket. Ezt alakítja át a most mindenütt kierőszakolt víztisztítás nitrát szennyezéssé. Mindezt a vízöblítéses vécé fenntartásával indokolják.

Ezzel kapcsolatban gyakran említem a vízöblítéses vécé ökomérlegét. Az a vízmennyiség, amit egy ilyen vécében egy személy évente elpazarol, elég lenne annak a földdarabnak az öntözésére, amelyik a kérdéses személy élelmét termeli. A szennyvíztisztító által szétrombolt (és nitrát szennyezéssé alakított) a vécéből kijövő szerves biotömeg, elég lenne, megfelelő komposzt formájában, ugyanannak a földdarabnak a trágyázásához. Ebből kézenfekvő az a tény, hogy minden vécét használó személy a bioszférában saját élelmi alapját rombolja szét. Egy olyan világban, ahol az emberiség egy számottevő része éhezik, a vízöblítéses vécé használata erkölcsileg, enyhén szólva, erősen kifogásolható.

Ahol a víz aranyat ér

Elképesztő, hogy még olyan helyeken is ahol „a víz aranyat ér”, mert kevés van belőle, világhírű egészségügyi szakemberek a vízöblítéses vécé általános használatát javasolják és a közületi szennyvíztisztítást erőszakolják minden áron. Ezeken a helyeken a termelt élelmiszer mennyiségét a mezőgazdaság rendelkezére bocsájtható víz mennyisége határozza meg. Holott ismert tény, hogy a fekáliás víz, a bélféreg peték jelenléte miatt még tisztítás után is, mezőgazdasági használatra veszélyes. Így a hozzákevert szappanos vízzel együtt teljesen elvész. Egy város által termelt szennyvíz egy kis folyó hozamával egyenértékű [8] .

Világhírű szakemberek észak-afrikai, szaharai városok részére csillagászati összegekért növényi víztisztító berendezéseket épittettek. Ezekben a berendezésekben a kezelt szennyvíz legalább 80 százaléka, párolgás útján elvész. A megmaradt tisztított víz, a bélféreg peték jelenléte miatt, mezőgazdasági felhasználasra veszélyes és felhasználatlan maradt. 

Az általam javasolt tervek szerint, alomszékek alkalmazásával a lakossági vízfogyasztás már eleve 25 – 35 százalékkal csökkent volna. A termelt, fekália nélküli, szappanos, ill. szürkevíz, minden veszeteség, valamint egészségügyi kockázat nélkül és nevetségesen olcsó kezelés után, a mezőgazdaság rendelkezésére állott volna. Ez a megoldás a város körüli élelmiszertermelést lagalább ötszörösére emelte volna.

Ehhez járult volna még az a vízmegtakarítás, amit a fekália és a szerves városi hulladék komposztálásával termelt mezőgazdasági szerves trágya használatával még el lehetett volna érni. A megfelelő komposzttal kezelt földek humusztartalma növekedik, ami a föld vízmegőrző képességét javítja és a párolgást csökkenti. A magas humusztartalmú földek sötétebb színe a fényvisszaverő képességet is csökkenti. Lelassulnak tehát a földeket szárító emelkedő légáramlatok, ami hosszútávon az éghajlat javulásához is vezethetett volna. Egy gramm humusz 20 - 50 gramm vizet képes a földben tartani. A humusz a futóhomokot megköti, a nehéz agyagos földet porhanyóssá teszi. A mezőgazdaság víz- és növényvédőszer igénye ezzel a megoldással jelentősen csökkent volna.

Az általam javasolt megoldás az elfogadott megoldás tized részébe sem került volna, de a politikai döntéshozók elvetették.

A fenntartható vízgazdálkodás alapja a komposztkészítés

Ha egy aszály- és áradások sújtotta vidéken megfelelő hozzáállással a föld humusz tartalmát sikerülne 3 százalék fölé emelni, meg lenne annak az alapja, ami az általános vízgazdálkodást normálissá tenné. A folyók vízhozama szabályossá válna, az aszályos és áradásos következmények jelentős enyhülésével. A föld humusz tartalmával való törődés egy fenntartható vízgazdálkodás alapja. Ha vissza akarjuk állítani a „korszerűnek” minősített mezőgazdaság által tönkretett földek humusz tartalmát, ez csak egy hosszú, következetes biotömeg politikával lehetséges. Ennek a politikának az alappillére a nagyarányú komposzttermelés. Erre, a jelen pillanatban minden rendelkezésre álló állati (emberi), és növényi eredetű szerves anyagra szükség van. Ezért nem mindegy, hogy a lakosság vízöblítéses vécét használ, vagy alomszéket. Ezért nem mindegy, hogy az ipari jellegű sertéstenyésztésben az állatok humusztermelésre teljesen alkalmatlan hígtrágyát termelnek, vagy a sertéseket alomra teszik s az almot komposzttá alakítják. Nem mindegy az, hogy a városi szerves- és zöld hulladékot elégetik, eltemetik, vagy az alomszékek "termelésével" keverve értékes komposztot készítenek belőle.

A rendelkezésre álló állati és növényi biotömeg teljes felhasználásával is, legalább 50 évre lenne szükség arra, hogy a földek humuszkészletét arra a szintre hozzuk, mint ami volt 30 évvel ezelőtt. A teljes felhasználás alatt még a papírgyártásra alkalmatlan papírhulladék (növényi cellulóz) komposztálására is szükség van. Ezért kell a biotömeg energia termelésére való felhasználását nagyon óvatosan közelíteni. A biotömeg elégetésével termelt energia értéke sokkal kisebb, mint az így szétrombolt biotömeg biológiai értéke. A repcéből nyert biodízel, a cukornádból előállított alkohol széleskörű használata hosszútávon komoly környezeti problémákhoz fog vezetni. Hasonló a helyzet a hulladék fa kazánokban való égetésével is. A helyesen művelt erdők által termelt fát el lehet égetni, de a fakitermelésből származó hulladék az erdők humuszkészletének a fenntartásához feltétlenül szükséges. 

Érdemes megjegyezni, hogy bizonyos szabályok szerint vezetett komposztkészítés közben, igen jelentős mennyiségű hőenergia szabadul fel, amit fűtésre könnyen lehetne értékesíteni.

A vízöblítéses vécé kora lejárt

Az elmondottak alapját egyértelmű, hogy a vízöblítéses vécé kora lejárt. Akik még mindig erőszakolják használatát csak a fenntartható vízgazdálkodást késleltetik. Ehhez azonban nem elég csupán olyan toalettet használni, amiben nincs víz. A következő fejezetben kimutatjuk, hogy környezetvédelem szempontjából nagy eltérések lehetnek a különböző száraz toalettek között.

Az olvasás folytatása

Vissza a tartalomjegyzékre

---